Visszatértem!!!! Vol. 2

Ott tartottam, hogy 11-ig aludtam vasárnap. Majd dél körül lenéztem, hogy ki is van akkor itthon. Természetesen megint csak Noryt találtam itthon, szülők sehol... Gondoltam remek, elvégre fél1-re a gyüli házban kéne lennem, különben megint elkések, de a gyereket csak nem hagyhatom magára. Szerencsére pont mire indulnom kellett volna apuka hazajött a futásból (hehe, ez de hülyén hangzik :D). Én fogtam magam, meg a kocsikulcsot és leléptem istentiszteletre, majd onnan egyből cluster meeting-re, azaz au pair találkozóra. Azért a gyüliben is elég vicces volt, mert megint csak én voltam az "új lány". Egy nagyon rendes, ámde "minden lében kanál" hölgynek (Nanette) feltűntem. Mondanom sem kell ez annyira nem nehéz, hiszen egyedül nekem van virító vörös hajam az egész gyülekezetben, és kezdem azt hinni, hogy egész Ohioban :D A lényeg, hogy megállított, hogy mi szél hozott erre, látogató vagyok-e, most vagyok-e itt először, új vagyok-e Dublinban. Mire én válaszoltam, hogy új vagyok én egész Amerikára nézve is :) Erre természetes jött a kérdés-sorozat; honnan jöttem,miért jöttem, mit csinálok itt, hol lakok most, jól érzem-e magam, szeretek-e itt lenni, stb.... Még ha néha zavaróak is ezek a kérdések, jól esett az érdeklődése, és az, hogy pártfogásba vett. Legalább nem éreztem annyira egyedül magam, és nem kellett azon töprengenem, hogy mennyire is nézhetek ki hülyén egyedül üldögélve ott. Bemutatott egy másik lánynak is (Dorothy), aki olyan 28 körül lehet, ha jól sejtem, és jó szorosan közre fogtak nehogy elvesszek :D Megadta a telefonszámát is, hogy ha bármi van, akkor csak szóljak neki. Estére pedig visszahívtak, hogy lesz egy Fireside (jön valaki, ad egy kisebb beszédet, van egy kis rágcsa, s végülis közösség összetartó hatása is van ezeknek a programoknak, bocsesz nem tudom jobban elmagyarázni). Megköszöntem a meghívást, majd szépen elindultam a cluster meetingre.
Szerencsére a counselor-ömmel (tanácsadómmal vagy mimmel) egy városban lakunk, ráadásul nem is annyira messze, és még útba is esett, tehát 10percen belül ott voltam és legalább a GPS-t sem kellett használnom. Jelentem én utálom a GPS-t és amilyen hamar csak lehet meg fogom tanulni mi hol van a városban, melyik út hova vezet. Igaz, hogy ha mondjuk Columbusba megyek, valószínűleg nagyon sokáig kell használnom még GPS-t, de itt Dublinon belül nem akarok. Sokkal magabiztosabb vagyok nélküle. Nem számít, jól tájékozódom és kész :) Szóval megérkeztem a tanácsadómhoz, jó pár lánnyal együtt érkeztem, de szerencsére nekem még jutott normális "parkolóhely". Bent már sok-sok innivaló és édesség fogadott. Csak tudnám mi ez a jég imádat az amerikaiaknál! Mindig teli tömik jéggel a poharat, akár 100fok van odakint, akár 0.

Elméletileg 2-re kellett volna menni, de egy-két lány épphogy az ajándékosztásra esett be. Bizony, mindenki kapott és adott ajándékot :) Vennünk kellett egy 10-12 dollár értékű apróságot, majd azt szépen becsomagolni és elvinni. Minden ajándékot betettünk középre az asztalra, majd húznunk kellett egy kártyát, és növekvő sorrendben elkezdtük válogatni az ajándékokat. Ám de csavar az egészben, hogy ki kellett bontanunk egymás előtt, így mindenki tudta, hogy mit kapott a másik, ezért amikor valakinek nagyon megtetszett a másik ajándéka lopni is lehetett, persze csak akkor amikor te következtél. És ha loptak tőled, akkor te is lophattál mástól elindítva ezzel egy egész lopássorozatot :D Szerencsére tőlem nem loptak, de én ezt nem is sajnálom mert úgy érzem az egyik legjobb ajándékot fogtam ki. Egy picinyke kis könyv, gyönyörű illusztrációkkal és oldalanként 2-3mondatos történetekkel, okosságokkal. Egyik kedvencem: "One day before breakfast, an orange rolled off the counter and escaped its fate, bounding happily through the kitchen floor. Filled with hope, the egg followed." Itt egy másik: "One wanted to share a life together. The other wanted to share two."
Jó kis ünnepi hangulat volt, és rájöttem, hogy végülis szeretek a lányokkal lenni, még ha jelen pillanatban nincs is senki akivel annyira nagyon jó barátok lennénk. Persze vannak akikkel többet lógok, mivel egy városban lakunk, de szép lassan ez is biztos ki fog alakulni :) És érdekes módon velük nem zavar (annyira) a beszélgetés. Tudom, hogy ők sem beszélnek helyesen ezért valahogy könnyebben megy. Bezzeg ha amerikaiakkal kell beszélnem egyből dadogni kezdek és keresnem kell a szavakat, valahogy a tudat, hogy ők helyesen ejtik ki a szavakat, és helyesen beszélnek feszélyez, de reméljük egyszer majd csak elmúlik ez is. 5körül mindenki hazament, mert Lori-nak újabb adag vendégserege érkezett vacsorára.

Nem is volt baj, mert 7-re nekem úgyis vissza kellett mennem a gyülibe. A szülők természetesen elengedtek, pedig aggódtam, hogy nem tetszik-ez nekik esetleg, vagy hogy valami mást terveztek volna, amihez mind a két autó kell nekik... Bizony jól látjátok, kicsi paranoiás vagyok :D
7-re visszamentem a gyülibe, sikeresen nem késtem el, de megint necces volt. (Nem tudom miért nem megy ez nekem. Szószerint elrohan mellettem az idő, én meg nem tudom utolérni sehogy se; végeredményül tuti hogy ezek miatt a blackout percek miatt vagyok mindig késésben.) Odabent nagy nehezen kiszúrtam Dorohty-t, így nem kellett egyedül üldögélnem megint. Shawn Bradley és felesége adott beszédet, mivel az itteni misszióelnök jóbarátai. Aki esetleg nem tudná ki az a Shawn Bradley, az szégyellje magát!!!! Ahogy én tettem :D Na jóó nem szégyelltem magam, de nekem ez nem volt olyan egyértelmű, mint az amcsiknak, max a magasságából sejtettem, hogy kosaras múltja lehet. És tényleg így volt. 229 cm magas úriemberről beszélünk, így tényleg kézenfekvő volt, hogy kosaras lehetett, ráadásul elég jó. 12évig játszott az NBA-ben. Érdekes volt hallgatni (meg látni is), szerencsére mindent megértettem, lényeges dolgok nem maradtak le. És újabb ismerősöket tudtam szerezni, ugyanis Nanette végig rohant velem utána a termen, és nagyjából bemutatott mindenkinek aki épp útba esett. A végére már nagyon elfáradtam, még a fejem is megfájdult. Ez a töménytelen mennyiségű angol nagyon megerőltette az agyam, és az hogy egész nap nem pihentethettem kicsit betett. Most biztos nevettek otthon, de mivel az még csak a 4. hetem volt itt, az Államokban még mindig elfáraszt az, hogy folyamatosan gondolkodnom kell azon amit én mondok, és azon amit nekem mondanak. De lehet csak én vagyok ilyen lassú az átállásban, ez van...És hozzátenném, hogy több mint 4hete nem használhattam a saját anyanyelvem senkivel sem idekint. És az, hogy mondjuk naponta felnézek facebookra; chatelek egy kicsit, vagy, hogy hetente egyszer-kétszer beszélek az otthoniakkal nem mondható soknak. Szóval ilyenkor igen is megengedem magamnak, hogy elfáradjak a gondolkodásban :)
Visszaemlékezve ennyi volt a vasárnapom, semmi más nem ugrik be. És kb az egész következő hetem ilyen volt. Nem történt velem nagyon semmi. Nem volt ugye számítógépem, egy kicsit használtam a host család gépét, de mivel nem szeretek se kérni, se nagyon hozzányúlni semmi személyes cuccukhoz elég sok időm maradt a semmittevésre. Annyi pozitívuma volt az egésznek, hogy volt időm elpakolni a szobámban, és esténként több időt töltöttem a családdal. Nem lett volna sok kedvem egyedül ücsörögni a szobámban tv-t bámulva.

Saját gardrób, és saját fürdőszoba...

Tudom elég kopárnak látszik, de igazából ez nekem fel sem tűnik;
elvégre koliban töltöttem az utóbbi 6 évemet :P
Meg ha nappal készítettem volna a képet, biztos másképp festene, és nem tűnne úgy, mint ha az ablakom egy feketelyukra nyílna, hanem a szomszédra és a tóra :D

Úgy hogy ennek köszönhetően ezen a héten elég sokat beszélgettem a családdal, amit úgy vettem észre nagyon ők sem bánnak, én meg igazából szeretek velük lenni. Persze néha sok a gyerekekből, de ilyenkor legalább látom azt, hogy a szülők hogyan kezelik őket. Annak pedig még sok hasznát vehetem, akkor amikor a gyerekek nem akarnak kijönni egymással.
Azt hiszem tényleg így teltek a hétköznapjaim. Ha esetleg eszembe jutna még valami, majd pótolom máskor.
Ezzel a bejegyzéssel már régóta tartoztam, bocsánat :)
Üdv Mindenkinek otthonra, és nem otthonra is!!!!!!!!!!!!
Szilvi