2011. szeptember 28., szerda

Hogy mégis csak tudjátok miről beszélek :)

Na akkor jöjjön egy majdnem mindent meghatározó tényező; a host family :)
Két gyerek, Elinor 10, Sean pedig 8 éves. Eddig csak az anyukával beszélgettem. Biztos meggondolatlannak tartotok ezért, de sebaj. Szóval a lényeg, hogy ők voltak a második család aki megkeresett. Én habozás nélkül írtam nekik, hogy mikor beszélhetnénk skype-on vagy telefonon. Az első családomnál is ugyanígy kezdtem, de ott az anyuka nagyon távolságtartó és szigorú volt, és 3email után (tudom nem olyan sok az) még mindig csak kérdezgetett, ráadásul nekem nem tetsző kérdéseket. Ők tehát dobva lettek. Meg annyira a hely se jött be. Fulton, Maryland. Baltimore közel lett volna, de Washington D.C. 45percnyire. Ennyire pedig nem vágytam a Keleti partokra. Én a Nyugat szerelmese vagyok, San Franciscoval és Seattle-lel az élen. Két héttel a fultoni család után jelentkezett ez a család. Szerdán láttam, hogy van egy család aki érdeklődik utánam, erre írtam nekik, majd jött a válasz, hogy persze, nekem mikor jó beszélni. Megadtam nekik egy elég széles intervallumot mikor kereshetnek. Erre már nem jött válasz, pedig nem volt kedvem délután 2-től este 10-ig a gép előtt várnom rájuk. De mint később kiderült Charlie, a macskájuk/nk beteg lett és állatorvoshoz kellett vinni (ja igen, lesz egy kutyusom is, Gertie). Csütörtök este 9-kor viszont mégis csak sikerült összehoznunk azt a beszélgetést. Nem tartott sokáig, kb 25perc volt, és szerintem az angolom utoljára a nyelvvizsgámon volt ilyen szörnyű, az pedig nem kis teljesítmény :D Ráadásul a 25 perc nem olyan sok. Abból amit a többiek meséltek, legalább egy 40perces beszélgetésre számítottam. Szóval duplán féltem, hogy ezt bizony elbuktam. Mert közben valahogy megtetszettek, igaz nem California (ami örök szívfájdalmam marad), de nagyon kedves családnak tűnik, a gyerekek elég nagyok már, és eléggé önellátók. Dublin tündéri kis város, és Columbust is meg tudnám szokni hamar. Persze lakva ismerszik meg az ember, ahogy a szólás mondja. De úgy voltam vele, hogy hosszas válogatás után sem biztos, hogy találok ilyen családot, és mindegy hány emailt váltunk és hányszor beszélünk, még mindig tarthatnak meglepetéseket. 1órán át mindenki tud bájologni, és az egész úgyis egy nagy zsákbamakcsa. Legnagyobb meglepődésemre péntek délután fél3körül várt egy email tőlük, amiben a host mom azt írta, hogy beszélt a férjével és hogy szeretnének match-elni velem. Azaz engem szeretnének au pairjüknek. Jó érzéseim voltak velük kapcsolatban, de mégsem mertem egyből igent mondani. Először kiváncsi voltam mások véleményére, szerencsére azoktól, akik a legjobban számítanak pozitív visszajelzést kaptam. Szóval mielőtt elmentem itthonról este, gyorsan írtam nekik, hogy örömmel csatlakoznék hozzájuk. Majd dobtam pár emailt a régebbi au pairjeiknek is, hogy mégis milyen ez a család. Igen, tudom okos húzás azután kérdezgetni ezt, miután már igent mondtam nekik. De estére teljesen megnyugodtam, a barátaim tiszta öröme rám is átragadt és megbizonyosodtam arról, hogy jól döntöttem. Plusz a régi lányaik is nagyon kedves és bíztató dolgokat írtak (bővebb jellemzést a gyerekekről majd máskor adok) és a négyből kettő még hosszabbított is náluk. Azóta levelezek a host mom-mal és még mindig nagyon kedves velem. Bizakodva nézek elé annak a november 13-i napnak (a névnapomnak :P) amikor is el kell hagynom az országot, és át kell adnommagam az ismeretlennek :)


Még egy kis infó Dublinról, ahol élni fogok:
http://www.dublin.oh.us/

"Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út." (Vavyan Fable)

Sosem vezettem még blogot, de még csak naplót sem. Eddig valahogy hidegen hagyott az írás, de úgy néz ki 20 év után ennek is eljött az ideje. Ahogy már említettem a 'Magamról' résznél, ez inkább olyan lesz mint egy nyilvános napló. Nem csak tárgyilagos tényekről lesz szó, mint például, hogy az ügynökség mennyire működik jól, vagy az hogy Amerikában mi mennyibe kerül. Sokkal inkább arról fog szólni a mesém, hogy hogy érzem magam, hogy küzdök meg az ismeretlennel, milyenek itt az emberek és a kultúrájuk. Alig várom, hogy megismerjek más au paireket is, és hogy "nemzetközivé" válhassak magam is. És nem utolsó sorban arról fogok mesélni, hogy az Álom, az én nagy és eddig lehetetlennek tűnő álmom valóra válik-e ez alatt az egy év alatt. Itt nem csak arról van szó, hogy mindig is el akartam jutni Amerikába (persze az elérhetetlen mindig vonzóbb :)), hanem arról is, hogy tényleg rájöjjek mit szeretnék kezdeni az életemmel. Hogy hol is van nekem az otthonom, ami nem csak egy címet fog jelenteni, hanem pozitív érzéseket is.
Szóval ha ezekután még mindig szeretnél követni, akkor szeretettel köszöntelek az életemben, akarom mondani blogomban. Kellemes olvasást, remélem sikerül majd pontosan érzékeltetnem mi zajlik le bennem és velem. És
remélem nem leszek túl idegesítő, nyavalygós, lelkizős vagy éppen lelketlen, de ha esetleg mégis így történne vagy ha csak szimplán nem tetszene a stílusom, nyugodtan hagyjátok abba az olvasást ;) Ez a szép az internetben! Egy gombnyomással bezárhatod az oldalam és kizárhatsz az életedből :)
 

További szép estét,
Szilvi