Csak egy naplóba illő bejegyzés...én szóltam előre :)

Igazából nincs semmi érdemleges amiről írhatnék, de unatkozom. Igen, éjnek éjjelén nekem nincs jobb dolgom, mint unatkozni és gondolkodni. Nekem ez pedig ártalmas, és úgy néz ki mostantól, hogy blogot vezetek nem csak saját magamra nézve, hanem rátok nézve is az :D Veszélyesen sokat tudok agyalni dolgokon, főleg olyanokon amiken nem tudok változtatni, amikre nem vagyok hatással, vagy még olyannyira messze vannak, hogy addig bármi megtörténhet.
Sokat olvasgattam más lányok blogjait, volt egy au pair találkozó is a lányokkal fent Budapesten és megismerkedtem Vivivel is, akiből csak úgy árad az optimizmus (na de erről majd még később). Mondhatom engem nem nehéz befolyásolni. Nem tartanak sokáig ezek a külső hatások, de ahhoz pont elég, hogy pillanatokra ugyan, de kétségbe ejtsenek. Egyre több lánynál olvasom, hogy rematch-el, hogy milyen rossz családot sikerült kifogniuk. Ilyenkor ijedek meg nagyon, hogy végülis mit tudok az én családomról; szinte semmit! Csak úgy beleugrottam... De ugyanakkor van bennem egyfajta jó érzés is velük kapcsolatban. És tudom, hogy nagyon sok minden fog rajtam is múlni. Itt nem azt mondom, -senki se értsen félre- hogy a lányok hibája a rematch, mert amit velük műveltek, valószínűleg én se viseltem volna el hosszútávon. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy úgy kell hozzáállnom ehhez az egészhez, hogy igenis sikerülni fog, és csak azért is jól fogom érezni magam odakint. És, hogy sosem szabad elfelejteni, hogy miért is akartam én annyira kijutni. Szerintem ha mindig az a "Nagyobb Cél" fog a szemem előtt lebegni, akkor képes leszek kitartani. Eddig is igyekeztem mindig mindenben meglátni a jót, és ezután is igyekezni fogok. Úgy döntöttem, úgy fogok kimenni a családhoz, hogy képes leszek "megalázkodni" előttük. Ezt nem rossz értelemben mondom, csak kivételesen a magyar nyelvnek nincs szebb szava erre. Talán még a tisztelet szót használhatnám, de az sem tükrözi kellőképpen, mire is gondolok. Meg kell még tanulnom feladni konokságomat, és azt is, hogyan kell belátni azt, ha valamit rosszul csinálok. Senki ne zavarodjon össze, itt csak az én részemről beszélek. Hogy a család milyen az más téma, persze megalázást nem fogok eltűrni én se, de mást jelent az, ha Te adsz fel valamit önmagadból és mást az, ha elvesznek tőled/belőled. Én meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. Elvégre én vagyok a vendég náluk, és az otthonom a munkahelyem is lesz egyben. Vagy a munkahelyem lesz az otthonom?! Ez sem mindegy...én inkább az elsőre szavaznék, és arra is fogok törekedni. Tudom, hogy hirtelen nagyon sok mindenhez kell majd alkalmazkodnom egyszerre, de ha egyszer már belejövök, akkor képes leszek rugalmasan kezelni a megpróbáltatásokat is. Amúgy érdekes, hogy amint legírom ezeket a gondolatokat, máris könnyebb feldolgozni és pozitívabban látni mindent :) Ezért is jött most nagyon jól, hogy megtaláltam Vivi blogját és hogy elkezdtünk beszélgetni. Ő most hétfőn fog elutazni, és elképesztő milyen derűlátó! Chicago mellett fog lakni, ami nincs is olyan messze Columbustól, meg amúgy is hasonló helyeket akarunk meglátogatni, szóval szerintem lesz egy-két közös utunk :) De a lényeg az, hogy nekem szükségem van olyan emberekre, akik fel tudnak vidítani (többek között Vivi is ilyen, pedig még alig ismerem), és amíg vannak ilyen ismerőseim, barátaim addig tudom hogy minden rendben lesz. Támogatásra mindenkinek szüksége van. Ahogy azt az elején írtam, engem könnyű befolyásolni. De szerencsére nem csak a pesszimizmus ragad rám, hanem a boldogság is. Nagyon könnyen át tudom venni mások jókedvét. Ezért javaslom mindenkinek, hogy akiknek szintén vannak ilyesmi problémáik, azok tegyék félre őket. Jó magyar szokásunk a mártírt játszani, a hőst, aki magára vállalja akár az egész ország fájdalmát is; ha kell, ha nem!!! Szerintem hagyjuk ezt inkább azokra, akik ténylegesen felelősek a problémák megoldásáért. Minden attól függ, hogy kikkel vesszük magunkat körbe, és hogy milyen gondolatokkal. Persze valószínűleg tőlem is fogtok olyan post-okat látni, amikben panaszkodni fogok, vagy éppen nagyon borúlátó leszek és le akarok majd beszélni mindenkit nem csak hogy az au pairkedésről, de talán még a gyerekvállalásról is :D Viszont olyankor legalább itt lesz ez a bejegyzés, ami emlékeztetni fog engem arra, hogy mit akarok elérni, mivé akarok válni. Ezért is gondoltam úgy, hogy leírom ezeket a gondolatokat /iszonyatos feledékenységemről nem is beszélve/. De remélem ha visszaolvasom majd egyszer ezeket a sorokat, akkor újra olyan erővel tudok szembenézni a problémákkal, mint most. Hogy inspirálni fog és segíteni, hogy másokat is megfertőzhessek ezzel a hozzáállással :) Vidámnak lenni nem annyira nehéz, már ha tényleg akarjuk, csak elég bátornak kell lennünk, hogy kilépjünk a "biztonságot" adó sötétségből. Sokszor érezzük úgy, hogy sokkal jobb helyen vagyunk a mélyben, ha egyszer már erőt vett rajtunk a szomorúság vagy megbántottak minket, hiszen úgy gondoljuk, hogy akkor már nincs 'lejjebb'. Csakhogy az az úgynevezett biztonság nem éri meg azt, hogy ne merjük többé megtapasztalni a boldogságot. Ahhoz pedig, hogy értékelni tudjuk a jó dolgokat, szükségünk van egy mércére, és ha ez a mérce (bánat/rossz élmények/fájdalom) nem állna rendelkezésünkre, akkor észre se vennék azt, hogy milyen amikor jól érezzük magunkat.
Szóval fel a fejjel, és csak pozitívan! Sokkal nagyobb hatással vagy önmagadra, mint azt gondolnád ;)

Talán ez az idézet segít megérteni, hogy mire is gondolok "megalázkodás" alatt.

"Nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja magát. Az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele." (Hamvas Béla)

Ui.: remélem nem vesztettem el az összes érdeklődőt a blogom iránt :D