Elkezdődött

Először is... VISA APPROVED!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
El se tudjátok hinni, milyen boldog voltam amikor kijöttem a nagykövetség épületéből :) De ez volt a minimum amivel kárpótolni lehetett az előtte levő 3napos izgalmat és az 1óra 40perces várakozást :D Először egy órát vártam arra, hogy amúgy egy roppant kedves néni megnézze a papírjaimat, összetűzze őket, ráragassza a sorszámot az útlevelemre, levegye az ujjlenyomataimat, beírjam hova küldjék az útlevelem ha megkapom a vízumot és hogy átküldjön egy angol(!) nyelvű interjúra a konzulhoz. Na oké, az első felvonás meg is volt hip hop. Szerintem maximum 10percet vett ez igénybe. Itt szeretném megjegyezni, hogy az első nagy kő ekkor essett le a szívemről, ugyanis hétfőn délelőtt a víumpapírjaimat böngésztem és rábukkantam egy apróbetűs részre, miszerint a J-1-es vízum után 2évig Magyarországon kell tartózkodnom, hogy bevándorló vízumért, vagy munkavállalói vízumért folyamodhassak újra. Egy hír ennyire rosszul még csak egyszer érintett az életemben...ahhoz kellett is vagy fél év mire kihevertem. Eddig ugyanis nem mondtam- mivel nem szeretek előre elmondani dolgokat, ha azok egyáltalán nem biztosak- de eléggé úgy tervezek, hogy az au pairkedés után amerikai egyetemre tudjak jelentkezni, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Na szóval ezen törvény alapján, ez viszont nehézkesen lett volna megoldható. F-1-es tanulóvízumra ugyan még át lehetne váltani ezután, de ha esetleg ott szeretnék letepedeni, vagy családot alapítani, na azt már nagyon megbolygatta volna ez. De szerencsére az Au Pair Programra ez a jogszabály nem vonatkozik, szóval amikor láttam, hogy a néni azt a rublikát jelöli meg, amely azt mondja, hogy ez nem tartozik rám; eléggé megkönnyebbültem, majdnem hogy még fizikailag is :D Persze utána még mindig aggódhattam, hogy valamit elrontok az interjún, vagy nagyon unszimpi leszek a konzulnak és csak azért sem adja meg. Volt még fél órám egyéb ilyen szörnyűségeket fantáziálni, miután végre a 145-ös sorszám, azaz én is sorra kerültem. Hozzátenném, érdekes a rendszer. Reggel még baromira sokan voltak, és annak ellenére hogy elég sok pultnál dolgoztak mégis lassan haladtunk. Igaz a végére már elfogytak az emberek, és rajtam kívül már csak 3-an voltunk bent, de valahogy mégsem lett gyorsabb a folyamat. Mire én is odakerültem volna, már csak egy vagy két konzul interjúztatott. Vicces volt, mert szerintem ahogy fogynak az emberek, annál kevesebb konzul dolgozik a papírjaikon, tuti hogy direkt arányosan csinálják ezt. Így legalább nem mondhatjuk hogy bárkivel is kivételeznének. Ha az elején nem volt gyors az ügyintézés, akkor a végén sem lesz az, nehogy szó érje őket :D Na de nem is számított már az egész, csak túl akartam lenni rajta. Ami gyorsan meg is történt. Odamentem a pulthoz, beadtam a papírjaimat. Egy kedves, szimpatikus amerikai fickót kaptam ki, és elkezdett magyarul beszélni hozzám. Ez nem is lepett volna meg annyira, mert rengeteg amerikait halottam már magyarul (mostanában szinte csak őket hallom magyarul hozzám beszélni :D), akcentus vagy akármilyen durva nyelvi hiba ellenére is megérteném már őket, csak arra számítottam, hogy angolul fognak kérdezgetni. Mondjuk így is voltam annyira ideges, hogy elfelejtsem a saját anyanyelvem. Számomra ez nem gond, nyomás alatt rendkívül "jól" tudok teljesíteni :D Összesen 6-7kérdést tett fel (6-7percben); miért szeretnék kimenni; hova megyek; hány gyerekhez; dolgozok-e most; mit fogok csinálok amikor hazjövök; van-e itthon családom; és hogy tudok-e angolul. Ez a kérdés lepett meg a lejobban :) Utólag már azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire vághattam kétségbeesett arcot, hogy erre az alapvető dologra kelljen rákérdeznie :D Nem azért, mert lerí rólam, hogy beszélek angolul, hanem mert mondjuk természetesnek kéne lennie, hogy minimum egy alap szinten vagyok, ha már belevágtam a programba. Mégis csak gyerekekre akarok vigyázni egy tök idegen országban, gondolhatja hogy nem megyek ki 0 tudással. De sebaj, ezen is túltettem magam, mire annyit mondott, hogy sok sikert Amerikában és hogy érezzem jól magam. Én itt egy kicsit ledöbbentem, mert rájöttem, hogy túl vagyok az interjún, és az még csak nem is angolul volt!!!!! Lehet, megunta volna az amerikai, hogy az anyanyelvén beszélgessen? Vagy tényleg ekkora lúzernek nézhettem ki? :D Nem tudom, de nem is érdekel így utólag, a lényeg, hogy bő 4hét múlva én is elkezdhetem az álmaimat élni!
De üröm az örömben...amire a bejegyzés címe is utalna. Tegnap el kellett kezdenem a búcsúzkodást. Pedig még van 4hetem itthon...viszont ezekkel az emberekkel már valószínűleg nem lesz lehetőségem találkozni a következő 4hétben, de lehet hogy a következő életben sem. Oké, ez enyhe túlzás, de ki tudja mikor látom őket újra. Szerintem arra már rájöttetek, hogy milyen sokat jelentenek nekem azok az emberek akik körülvesznek. Gyorsan meg tudom állapítani, ki az akit kedvelni fogok és ki az akit nem. Viszont ha én valakit úgy igazán megkedvelek és megismerek, akkor őt valószínűleg egy életen át kedvelni fogom, emlékezni fogok rájuk. Néha elképesztő dolgokra emlékszem, pár embernél még az első találkozásra is, van akinél dátumot is tudnék kötni ehhez. De általában mindenkinél emlékszem arra a pillanatra amikor "befogadtam" őket :) Ritkán használom a szeretet szót, nálam az sokkal nagyobb súllyal bír, mint az átlag embernek. De a tegnapi emberek között volt olyan is akire mondhatom azt, hogy megszerettem, hiszen huzamosabb ideig az életem részei voltak, kellemes és minőségi emlékeket köthetek hozzájuk, és most hirtelen kilépnek az életemből, és én is az övékből. Azt meg nem garantálhatja senki sem, hogy a barátságunk a régi lesz akkor is, ha mondjuk egy fél évig nem tudunk találkozni, vagy annyit beszélgetni mint eddig. Ebben csak reménykedhetek... mondjuk abban legalább jó vagyok ;)
Utálok elbúcsúzni, és nem is tudok. Vagy elszalasztom a megfelelő pillanatokat, vagy elrontom ha esetleg pont adódik egy. Mindkettőre produkáltam tegnap egy-egy példát. Remélem ezek a személyek ismernek már annyira ahhoz, hogy megfelelően tudják értelmezni ezeket a megmozdulásaimat :) Szívem szerint mindenkit kivinnék a reptérre, és csak ott köszönnék el az utolsó pillanatban. Szeretem húzni az időt, és együtt lenni a számomra kedves emberekekkel addig amíg csak lehet. Előre tudom, hogy azok lesznek a legrosszabb percek, amikor eljut a tudatomig, hogy még ugyan itt vannak tőlem nem messze, esélyem vagy lehetőségem viszont már nincs arra, hogy velük legyek. Valahogy ezt érzem most is és ez bánt is egy kicsit. De idővel majd csak megbékélek, hiszen ne feledjük el, az internet csodákra képes :] És tudom, hogy valamennyiükkel fogok még találkozni kint, Amerikában. Addig is viszont megpróbálok inkább arra gondolni, hogy milyen lesz odakint- összességében ugyanis még mindig boldog vagyok. Mégis csak közelebb kerültem a célomhoz egy (hatalmas) lépéssel!

Ezt pedig egy kis bíztatásnak szánom mindenkinek aki esetleg hasonlóképpen érezne, mint én:

"Az évszakok változnak, akár csak a városok. Emberek jönnek és emberek mennek, de megnyugtató érzés tudni, hogy akiket szeretünk, mindig a szívünkben lesznek, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, csak pár órányi repülőútra."

  További szép jó estét,
Szilvi