Kedden végre elkezdődött a suli. Számomra ez nagy megkönnyebbülés, mert annál kevesebb lehetőségük van összeveszni a gyerekeknek. Nem mintha sokat veszekednének, de ha rossz napjuk van, akkor az nagyon rossz. Fogalmam sincs mit mondhatnék nekik, hogy megnyugodjanak. Főleg Seannal nem tudok ilyenkor mit csinálni. Alapjába véve egy nagyon édes gyerek, önzetlen és okos is; viszont ha begurul, akkor aztán vége a világnak. Oké, lehet én dramatizálom túl, de számomra olyankor tényleg véget ér a világ egy pillanatra; majd egy kisebb pánikroham után, veszek egy mély levegőt és visszatérek a valóságba :D
Biztos megfogalmazódik bennetek a kérdés, hogy mi történt most, hogy ilyesmi bejegyzéssel szolgálok. Eddig ugye azt olvashattátok, hogy minden a legnagyobb rendben és minden nap örömmel kelek fel az ágyból. És ez még mindig így is van (kivéve a felkelést- számomra az egy kész kínszenvedés :D). Csak az apróbb összezörrenésekről nem tudtok, mert igaz hogy néha-néha elszalad velük a ló, a nap végén mégsem tudok rájuk úgy gondolni, hogy ők a világ leghaszontalanabb kölykei. A baj csak annyi, hogy két nagyon eltérő személyiségű gyerekről van szó. Néha elgondolkodom azon, hogy a szülők hogy jöhettek össze, mert ők is teljesen más típusoknak tűnnek, csak ők nem veszekednek... Nory az anyja tökéletes mása, míg Sean az apjáé. Míg az egyik állandó mozgásban van, és játszani akar, addig a másik magányra vágyik, és tökéletesen el van egyedül. Legtöbbször ez a baj forrása; Nory nem akar Seannal játszani, tehát Sean sem fog olyan dolgokat csinálni amit Nory akar. Valamint, ahogy ezt már mondtam is; Nory szeret okoskodni,. Én elviselem, még akkor is amikor irtózatosan alap dolgokról tart nekem kiselőadást... Gyerek, hagy örüljön, hogy "taníthat" nekem valamit. Úgy vettem észre, hogy jobb a viszonyunk mint volt. Nem mintha régen rossz lett volna, csak akkoriban inkább, olyan semmilyen volt. De mostanság már többször beszélünk; és ez szerintem annak is tudható be, hogy hagyom mesélni, és kérdezősködöm (akár tudom a választ, akár nem). Sean persze már nem ilyen türelmes, ő nem viseli el, amikor Nory próbál neki valamit mondani, hogy csinálja meg, vagy hogy éppen álljon le. Ebben az is benne van, amit már szintén mondtam, hogy nekem úgy tűnik Sean féltékeny Noryra.
Lehet, hogy mindezek normálisak és nekem sem kéne ilyesmiken aggódnom, hiszen tökéletes gyerek úgy sincs, és ahogy látom a szülők sokkal később lépnek akcióba, mint ahogy én tenném. Nem tudom, hogy mi a helyes... Mert amikor látom, hogy Sean nem soká robban, én már olyankor megpróbálok békét teremteni, hogy elfelejtsék miért is kezdtek (volna) el veszekedni. Míg az anyuka csak akkor lép közbe amikor már valamelyik megsértődött, és jön a "de Sean ezt meg ezt csinálta..." és a "mert Nory meg ezt meg ezt mondta..." Lehet, hogy hagynom kéne nekem is őket, hagy tombolják ki magukat, fogalmam sincs....
Csütörtökig minden a legnagyobb rendben volt. Aztán csütörtök délután sikerült összevesznünk Seannal. Ilyen még sosem történt ezelőtt. Az alapsztori a következő: délután, mivel annyira szép idő volt, és senkinek nem volt semmilyen edzése, az anyuka megkért, vagyis inkább utasított minket, hogy vigyük el a kutyát egy nagy sétára az egyik parkba, ahol Seannak vannak a foci, és baseball edzései nyáron. Természetesen Seannak már eleve nem tetszett az ötlet. De ha anya azt mondta, akkor csak muszáj elindulni. Nekem nem volt bajom a sétával, gondoltam addig is ellesznek a gyerekek, de előre féltem, mert láttam, hogy Sean ingerült, amiért ki kell jönnünk a házból. Az első 10 perc rendben telt el, majd hirtelen összekapott valamin a két gyerek. Olyan gyorsan történt, hogy azt sem tudom mi volt az pontosan, már csak azon kaptam magam, hogy megint le kellett állítanom a kisfiút, hogy fejezze be a panaszkodást. Sokszor ok nélkül is elkezdi Noryt hibáztatni, mintha minden rossznak a lány lenne a forrása, úgy hogy akkor valahogy meguntam és annyit tudtam neki mondani, hogy 'most azonnal hagyja ezt abba'. Mint utólag kiderült, ez csak a bemelegítés volt :D
Elérkeztünk az parkhoz közeli utcasarokhoz, és hát Sean ekkor úgy döntött, hogy ő bizony nem megy tovább, mert hogy már látjuk a parkot (amúgy még nem lehetett látni), és anya úgyis azt mondta, hogy nézzük!!! meg a parkot... hiába kérleltem nem akart tovább menni, csak áll ott a sarkon és nézte az autókat. Mondanom sem kell, eldurrant az agyam hirtelen. És megmondtam neki, hogy már pedig amíg nem sétálunk el a parkba, addig nem megyünk haza. Láttam rajta, hogy sírás határán van, de akkor sem hagyhattam hogy ő nyerje meg ezt a "csatát". Próbáltam szépen, próbáltam határozottan kérni, de akkor sem történt változás. Folyton azt hajtogatta, hogy menjünk, ő megvár ott minket, meg hogy majd jön a hátunk mögött, de akárhányszor elindultam volna, ő még mindig csak ott állt a sarkon. Azt hiszem változást akkor tudtam elérni nála, amikor kijelentettem, hogy már régen otthon lehetnénk ha nem csinálná ezt és hogy most már mozduljon meg végre. Majd legugoltam (le akartam ülni, de túl hideg volt), kijelentve, hogy nekem aztán van időm, tőlem egész este itt állhatunk, én már úgy se akarok semmi mást sem játszani ma.
Ekkor lassan tyúklépésben csak megmozdult végre a kiskirály, és nagy nehezen sikerült eljutni a park elejére. Ott megint eljátszottuk ugyanezt, de már nem volt türelmem tovább könyörögni. Lehet, hogy volt egy-két (ahogy ő mondaná, gonosz) gúnyos mondatom hozzá, de ekkor már végét járta a türelmem, végleg (az talán tényleg bunkó volt egy kicsit, amikor megkérdeztem, hogy neki ez most jó-e és hogy boldog-e ettől, és arra a válaszára,hogy igen, csak annyit kérdeztem, hogy akkor miért nem mosolyog, miért nem látom rajta, hogy az...aki ismer az tudja, hogy kegyetlen hangsúllyal tudok beszélni, ha olyan kedvem van). Egyszerűen nem tudtam megérteni mégis mi a fene baja lehet. Hiába kérdeztem, hogy miért nem akar megtenni 200 feet-nyi távolságot, nem tudott normális választ adni. Most így jobban belegondolva, ha valaki látta ezt kívülről, az biztos azt hiszi, hogy skizofrén vagyok. Én sem tudom, hogy hogy, de egyik percről a másikra váltogattam a hanghordozásom aszerint, hogy türelmes voltam, vagy épp ideges... Ez alatt az idő alatt Nory látótávolságon belül sétáltatta a kutyát, és amikor az már végzett minden dolgával, elindultak visszafele hozzánk. Tudtam, hogy itt vége a játéknak, meg hát amúgy is kezdett már sötétedni, sok időt elvesztegettünk, köszönhetően a közjátékoknak. Persze hazafele már Sean sétált elöl, én pedig megköszöntem Norynak, hogy ilyen türelmes volt. Már csak az kellett volna, hogy két hisztis gyerekkel kelljen megbirkóznom. És megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy miért nem mentünk haza. Úgy vettem észre, hogy megértette miért makacsoltam meg magam, és talán még mellém is állt ez ügyben. És, hogy ti is tudjátok miért nem hagyhattam annyiban a dolgot... Ha mindegy egyes alkalommal hagynám magam, hogy azt tegyük amit ő akar, csak azért mert éppen nincs kedve hozzá, akkor teljesen elveszteném az irányítást felette. Később már cseszhetném az egészet, és soha se hallgatna rám többet. Nem sikerült győztesen kijönnöm ebből a veszekedésből, ami nem is igazán veszekedés, sokkal inkább csak egy hisztiroham volt, de remélem, hogy legalább látta, hogy már pedig én nem hagyom annyiban. Én vagyok az au pair, és ha nincs ott a szülő akkor az én felelősségem, hogy a dolgok rendben legyenek.
Gondoltam jobb lesz, ha még akkor frissen tálaljuk a sztorit az anyukának, szóval amikor hazaértünk megkérdeztem Seant, hogy ő szeretné-e elmesélni mi történt, vagy inkább én mondjam el. Persze ő mondta el, és nem is szóltam bele, mert addigra már nem izgatott annyira a dolog, de láttam egyszer Noryn, ahogy rám néz, és rázza a fejét, hogy: de hát nem is így történt. Ekkor nyugodtam meg végleg, hogy nincs gond, ha az anyuka is ismeri a fiát, tudni fogja hogy a történet sarkítva van.
Aznap én voltam a "rossz fiú", és már csak azon aggódhattam, hogy ez nehogy kihasson a további kapcsolatunkra. De szerencsére pénteken úgy játszottunk, mintha mi sem történt volna. Mondjuk majdnem betörte az orrom véletlen, mert amerikai fociztunk, és az volt a lényeg, hogy leteperjük a másikat, nehogy a másiknak Touchdown legyen :D Erős kis kölyök, de még mindig én vagyok az erősebb... Mindig elfelejtem, hogy még csak 8éves és simán fel tudom kapni a hátamra :D
Szóval láthatjátok, hogy gondok itt is vannak, de összességében ez még mindig nem zavarja a képet :) Ohio nem a legizgalmasabb, nem erről álmodtam, és sokszor még mindig összeszorul a szívem, ha Californiáról hallok (bakker, úgy néz ki ez a plátói szerelem soha se fog már véget érni), de megéri itt lennem, mert rengeteg olyan emberrel találkozom és találkoztam már, akik mégis csak jobb hellyé teszik a várost, és minden mást is. És ha ennek az volt az ára, hogy fel kellett adnom a Nyugati Partot, hát akkor be kell látnom, hogy jó üzletet csináltam. San Fransisco, Seattle, Las Vegas, Denver és még kismillió másik hely pedig tudom, hogy meg fog várni engem.
Ajánlani tudom mindenkinek a blogírást, ugyanis teljesen megnyugtatja az embert. Mire kiírom magamból, az egész csak egy távoli sztorinak tűnik, és egyből nem tűnik olyan vészesnek, mint ahogy akkor gondoltam. A jó dolgok viszont pont fordítva működnek, azok pont hogy felerősödnek :)
Ezen kívül semmi érdemleges nem történt velem. Csütörtökön találtam magamnak sulit, és úgy néz ki egy szemeszteren keresztül genetikát fogok hallgatni, és márciustól kézilabdázhatom is az Ohio Wesleyan University-n. Pénteken ebédelni voltam a majdnem szomszédommal és elvitt a nyuszis dombhoz és az LDS templomhoz :)
 |
| Manós szökőkút- ami az ír eredetre utal. |
 |
| Hogy a nyulak mire akarnak utalni, ezt nem tudtuk meg fejteni, úgy hogy annyiba maradtunk, hogy mókásak, és frappáns a megvalósítása. Ha jobban megnézitek, akkor tárgyak körvonalát tudjátok kivenni a nyuszik "bőrén". Ugyanis amikor készítették a szobrokat, mindenféle háztartási, és egyéb tárgyakat tettek bele. Találtunk ollót, hajszárítót, érnéket, láncot, szerszámokat, mindent... |
 |
| Columbus Temple |
 |
| (jobbra tőlem) a világ egyik legkedvesebb szomszédja :) Még ha néha túlságosan is lelkes, akkor is nagyon jó fej és vicces, és jól esik, hogy így vigyáz rám :):) (mert hogy azt teszi...) |
Tehát egy újabb hét telt el, és hihetetlen milyen gyorsan repül az idő... lassan két hónapja hogy kint vagyok, de egyáltalán nem érzem ezt :D Még mindig olyan mintha csak most érkeztem volna. Minden nap tapasztalok valami újat. Valószínűleg örökre "új lány" maradok ebben a világban, de én mégis nagyon megszerettem. Lassan-lassan pedig megszerzem a szükséges könyveket, hogy elkezdhessek felkészülni a saját kis vizsgaidőszakomra (SAT, TOEFL), hogy minél tovább tudjam élvezhetni az ittlétet. Magyarán már most el kell kezdenem gyűjteni pénzt és tudást is, hogy felvételizni tudjak egy itteni egyetemre (úgy értem amerikaira, nem feltétlen ohioira :D)
Most viszont nyugovóra térek én is, mert eléggé lefárasztott a mai nap is, úgy ahogy az összes szokott :D
Mindenkit üdvözlök, minden jót az új hétre,
Szilvi
szia Szilvi! megadod az email címed? :)
VálaszTörléspuszi
szia!
VálaszTörlésSzilvi is da coolest!
That is all.
-VW elder