2012. január 11., szerda

Szürke hétköznapok szürke történetei

Sajnos megint nem tudok túl izgalmas bejegyzéssel szolgálni, de ilyen az, ha az ember beleszokik az életébe és unalmassá válik. A hétfő óta semmi különösebb sem történt igazából.
Valamiért baromi fáradt vagoyk mostanában. Már (este) 8-kor úgy érzem, hogy el akarok aludni, reggelente pedig 7.26-kor mászok ki. Csak jobb napokon sikerül korábban felkelnem. Olyankor 7.22-kor már csak a fél kézzel kapaszkodom az ágyamba és úton vagyok a szekrényem felé. 7.30-ig kell összeszednem magam. Így belegondolva már érthető miért nézek ki reggelente úgy ahogy. Fél zokni kifordítva, a ruháimat meg én aztán össze nem válogatom, hogy passzolnak-e egymáshoz vagy sem. Örülök, ha rám passzolnak... Több nekem nem is kell. Nem nagyon értem miért van szükségük rám reggelente; mostanában Sean már 6-kor fent van, szóval mire én leérek, ő már bőven túl van a reggelin. Nory meg megcsinálja magának. De mindegy is, felkelek, csinálom amit kell, aztán csinálom amit szeretnék.
Igyekszem minél többször elmenni a rec centerbe, ugyanis nagyon nagyon szükségem van a mozgásra. Az anyuka tegnapelőtt teljesen magától hozta szóba, hogy miért nem jelentkezem az egyik röpladba csapatba, ami a rec centerben van.  Van itt ugyanis a felnőtt amatőr csapatoknak egyfajta röpladba ligája, és márciustól kezdve 10héten át játszanak egymással. És hogy megpróbálhatnék jelentkezni, és mivel a meccsek este vannak hetente egyszer, ezért ha itthon vannak a szülők akkor nyugodtan elmehetek, ha pedig nem érne rá vélelten egyik sem, akkor magammal vihetném a gyerekeket, és legalább ők is megismerkednének a röpladbával. Ezen nagyon gondolkodom, lehet holnap rá is kérdezek a rec centerben erre. Meg amúgy is nagyon szükségem van egyáltalán arra, hogy emberekkel legyek körülvéve, és ne a szobámban ücsörögjek, még akkor is ha olyan jól elszórakoztatnak a sorozataim. Őszintén szólva én szeretem az itteni embereket. Tény, hogy vannak akik felszínesek, és vannak akik mondhatni hogy pöchendiek, de én a legtöbbször kedves emberekkel találkozom. Más hozzáállásuk van az élethez, mint nekünk. Itt egymásra molyognak az emberek, a semmiről csevegnek egymással, de legalább nem néznek keresztül a másikon, nem úgy mint mi, magyarok. Persze javítsatok ki, ha ez nem így van, és igazából mi vagyunk a legnyitottabb, legbarátságosabb nép a világon. Oké, azt beismerem, hogy igaz az, amit külföldi ismerőseim mondanak, hogy olyanok vagyunk mint az M&M's... kívül kemény, de belül puha. Csak idő kell hozzá általában. Sokszor hordom magamban én is ezt a magyar mentalitást, hogy 'jaj, csak hozzám ne szóljon'. Ma találkoztam az egyetemi tanárral, akinél felvettem a genetikát és igaz 15percért autókáztam el a maradék benzimem és vezettem 40percet, de teljesen megérte. Elképesztően rendes volt velem. Egyből elújságolta, hogy van két magyar ismerőse is, és úgy érzem egyből átlátott rajtam. Kérdezte miért szeretnék pont genetikát hallgatni, és hogy miért azt az egyetemet választottam. És már a harmadik kérdése az volt, hogy itt, Amerikában szeretnék-e majd végül egyetemre járni. Valójában tök megnyugtató, hogy ismeri milyen "hátsó" szándékaim vannak, és így ki tudja, a végén még lehet segít a felkészülésben, vagy a jelentkezésben, vagy bármi másban. Felajánlotta, hogy kölcsönadja a könyvét, hogy ne kelljen megvennem, de mégis tudjak miből tanulni (amikor megláttam a könyvet, egyből megbántam minden bűnömet és azt is hogy felvettem ezt az órát:D), és hogy ha bármivel elakadok, vagy lemaradok csak szóljak neki, szívesen segít. Megértette miért nem angol tanfolyamra akarok járni, és ahogy láttam, semmi baja azzal, hogy nem vagyok olyan jó (még) angolból. De ezzel én is így vagyok, és meg is mondtam neki, hogy valami hasznosat akarok tanulni, mert az angolt úgyis fel fogom venni a környezetemből; főleg most, hogy rengeteg anyanyelvivel lógok együtt nap, mint nap. Ja és természetesen találkoznom kell majd a magyar ismerőseivel :) Az egyik egy fogorvosnő, és a sztorija szinte egy az egyben megegyezik az enyémmel. Fiatalon kijött Amerikába, majdhogynem mint egy au pair, majd fel vett egy-két órát az Ohio State University-n, közben megtanult angolul, és később itt jelentkezett egyetemre és itt is ragadt. Oké tudom az én történetemnek még nem tudjuk a végét, de én azt mondom, hogy reméljük a legjobbakat :) A másik magyar ismerőse az Államokba immigrált valamikor a múltban, és ilyen ezermester-szerűség. Azért ki gondolta volna, hogy így alakul? Hogy pont annál a tanárnál veszek fel órát, akinek magyar ismerősei vannak. Tudom, hogy nem véletlen, érzem, hogy ennek a kapcsolatnak még hasznát veszem a jövőben :)
Ezenkívül nem nagyon tudok mással szolgálni. Max még a reggelemmel... Reggel ugyanis volt Seannak egy kisebb idegösszeomlása. Nem tudom máshogy jellemezni, most tényleg a semmin kapta fel a vizet, és úgy elkezdett sírni, mintha a világ ellene fordult volna, és mindenki csak őt bántaná. Lehet, hogy csak fáradt volt, nem tudom, de először szokás szerint Nory mondott állítólag valami sértőt, majd amikor megjegyeztem, hogy nekem nem úgy tűnt, hogy Nory úgy értette volna, amit mondott, rám is megharagudott. Nem is szólt hozzám azután. Viszont délutánra megint mintha semmi sem történt volna. A nekem jó hír az az, hogy az anyuka sem tudja, hogy miért történik mindez. Tudom, ez nem jó hír, de legalább nem kell bűntudatot éreznem és azon gondolkodnom amiatt, hogy esetleg én rontok el mindig valamit, vagy  a fiúnak vannak érzékenyebb napjai. Egyben sajnálom is azért, mert rossz lehet nem érteni a gyereked, és hogy nem tudsz segíteni neki feldolgozni ezeket, de majdcsak megoldódik valahogy ez is. Szóval most irány vissza a gyerekpszichológushoz... Februárban újra meglátogatják az orvost. Költözés után pár hónappal ugyanis elkezdett csúnyán viselkedni az előző au pairrel (értsd úgy, hogy  bevágta az orra előtt az ajtót és ordítozott vele) valamint ugyanilyen érzékeny volt mindenre. Akkor a doktor azt mondta, hogy ez valószínűleg csak a költözés miatt jött ki rajta, és hát nagyon remélem, hogy most sem lesz semmi komoly, csak mondjuk a téli depresszió egyik tünete. Remélem hamar túl leszünk ezen is. Csak ne tenné ennyire próbára a türelmemet, de igyekszem segíteni, úgy hogy megpróbálok egyáltalán nem belekeveredni az ilyenekbe, nem akarom hogy ellenségnek lásson engem is. A hétvége után hátha jobb lesz minden.
Holnap megint el kéne menni mozogni egy kicsit, plusz találkozni kéne az egyik német au pairrel is, csak még mindig félek attól, hogy kettesben legyek valakivel... Félek, hogy nem tudnám úgy szórakoztatni, ahogy kellene :D
Ha tudtok valamit ajálnani gyávaság és lustaság ellen, adjátok tudtomra nekem is légyszi :) Szívessen fogadok bárminemű felajánlást, ami tartalmaz egy kis türelmet, bátorságot, vagy éppen éberséget :D
Jó éjt, szép napot és minden egyebet mindenkinek,
Szilvi

5 megjegyzés:

  1. Szia!

    Hajrá az egyetemhez! :) Szorítok Neked!
    Akartam is kérdezni, hogy nem viszik orvoshoz a kis srácot? De jó, hogy igen. Lehet, az lenne a jó, ha néha kettesben is tudnál vele beszélgetni. Bár főleg a szülők részéről lenne ez jobb. Szóval kellene talán a gyereknek olyan idő, amikor érezheti, hogy csak ő a fontos.
    Jó hétvégét!

    Évi

    VálaszTörlés
  2. Gyávaság , lustaság csökkentésére egyaránt :
    http://www.chivas.hu/index.php

    VálaszTörlés
  3. Minden bizonnyal jó ötlet alkohollal csökkentem a gyávaságom, lustaságom és egyben a felelősségtudatom is, amikor minden nap gyerekekre vigyázok és vezetek.
    Évi,az hogy csak kettesben legyünk nem rossz ötlet, biztos jobban tudnám éreztetni vele, hogy csak ő van a figyelem középpontjában. De nem tudom, hogy ez mennyire nomrális. Mármint tudom, hogy testvérek mindig versenyeznek, és civakodnak, de hogy ennyire ne tudja ezt elviselni??

    VálaszTörlés
  4. jujj de nagyon komolyan tetszik venni :DD

    VálaszTörlés
  5. Szilvi, új bejegyzést követelünk!!! Remélem minden oké :)

    VálaszTörlés