Utah: második felvonás

Na szóval egy újabb hét után már csak sikerült magam rávennem hogy befejezzem nyaralásom elmesélését.
Ott tartottam, hogy visszaindultam Utahba, pontosabban St. George-ba, jó pár órás késéssel ugyan, de a vendéglátóm szerencsére nem csinált belőle problémát. Ahogy ezt már megszokhattuk tőlem, nem ismertem őt/őket előtte egyáltalán, de itt most nem Couchsurfing-esélről volt szó, hanem egy közeli barátom családjánál aludtam. Ő még mindig Magyarországon van, úgy hogy sajna nem lehetett ott, hogy oldja a feszültséget pedig igencsak rettegtem az apukájától előtte. De a nap végére, sőt már a bemutatkozás után 10perccel kiderült, hogy nincs mitől félnem. Baromi aranyos családja van, és visszatért a hitem a fiatalabb generációkba is. A két kisöcsinek nagyon jó zenei ízlése van, és ahh de megirigyeltem a szobájukat, tele poszterekkel a Beatles-ről, Red hot chili peppers-ről, meg egyéb király együttesekről, plusz az egyiknek dob szettje van, a másik fiúnak meg basszus gitárja. Na már most én egy 12 és egy 16 éves fiúról beszélek. Lássuk be ez igenis van akkora csoda, hogy megérdemelje a helyet itt a blogomban is :D Azon kívül, hogy egy jó kis beszélgetésben volt részem velük, mármint az egész családdal, az apukával az élen, nagyon semmi sem történt ott, ami számotokra izgalmas lenne, úgy hogy ugorjunk is ahhoz a ponthoz amikor megérkeztem Cedar Citybe (péntek reggel 10körül).
Kb. egy órára található St. George-tól, de örülök hogy rávettek előző este hogy maradjak ott, mert már kicsit belefáradtam addigra a vezetésbe. Péntek reggel is alig vártam, hogy oda érjek már, pedig tényleg csak 1 óráról volt szó. Baromi fáradt voltam, hiszen már majdnem egy hete hogy nem aludtam többet napi 5-6 óránál és folyamatosan úton voltam, de nem akartam időt pocsékolni azzal, hogy alszok. Vissza is utasítottam Alan ajánlatát miszerint pihenhetek és akkor majd később vágunk neki Zionnak, de nem azért megy az ember nyaralni hogy pihenjen!!! De az is lehet, hogy fogalomzavarban szenvedek :)

Zion National Park

Szerencsére nem nekem kellett vezetnem akkor már, de valamiért egész hétvégén úrrá lett rajtam a fáradtság, amint kocsiba pattantam. Először egy közelebbi, kisebb canyonhoz látogattunk el, aminek nem emlékszem a nevére, de szép hely volt azt garantálhatom. majd majd másfél óra vezetés után megérkeztünk a Zion National Park névre hallgató csodához, ahol pánik és boldogság egyaránt öntött el. Először is lélegzetelállító helyeken jártunk, másrészt pedig azon aggódtam, hogy nem fogom bírni a túrázást, mert igaz áprilisban voltam itt egyszer túrázni Ohioban, de azért nem hasonlítható össze a kettő. Még a park bejáratánál kaptunk térképet hogy melyik túra útvonal hol található, hogy milyen nehézségű, mekkora a szintkülönbség a kezdő és végpont között és hogy kb mennyi időbe telik megjárni. Persze nagyon nem kellett rá hivatkoznunk, mert mondhatni profi túravezetőm volt. Egy helybélinél jobbat nem is találhatnál :) Nem tudom pontosan mennyi időt töltöttünk ott, de ha jól emlékszem végül este 9-re értünk haza (ebben persze benne volt egy gyors vacsora, plusz legalább 1-1 óra autózás oda-vissza). De azért rendesen kitettünk magunkért én azt mondanám. Volt egy túra amit nagyon szívesen megcsináltam volna, de mivel a patakon keresztül vezetett végig, ezért megfogadva Alan tanácsát ezt most kihagytuk. Még hideg volt ahhoz, hogy vízben sétálgassunk mérföldeket.

Ettől függetlenül is rengeteg csodálnivaló volt, arról nem is beszélve, hogy alföldi lánynak ez mekkora dolog már azért! Meg úgy eleve Magyarország sem gazdag dimbes-dombos vidékekben, és igaz hogy láttam már az Alpokat, amit még mindig imádok, de ez teljesen más. Más a növényzet, más a kőzet, és az elején folyton azt bámultam milyen gyönyörű vörös színű minden. Más a kettő nagyon, de érdekes volt látni, mert eddig a "hegy" szóhoz mindig az Alpokot párosítattam a maga szürke színezetével, hóval fedett csúcsival, örökzöldekkel és egyéb akár Magyarországról jól ismert növényekkel dúsan borított domboldalaival. És most tessék itt vagyok, és fogalmam sincs milyen növények vesznek körül, és hogy miért tűnik úgy, mintha az egész hegyoldal leomlani látszódna, és csak egy nagy homokozóban lennénk, és hogy a kövektől miért lesz rozsdás a kezem (oké, ezt azért tudom, hogy a magas vastartalomtól)... Szóval a lényeg, hogy csoda ami ott van. Arizona és Utah fej-fej mellett halad a "Legszebb állam" kategóriában eddig, magasan lekörözve a többieket. De hát ízlések és pofonok, és még csak 7 államot volt lehetőségem szemügyre venni valamilyen formában :)

Bryce Canyon tűsziklái

Péntek éjjel megbeszéltük, hogy hagyjuk egymást aludni, nincs szükség sietni, a Bryce Canyon ott lesz még délután is, úgy hogy kivételesen sikerült majdnem 8órát aludnom. Szombaton 11körül már autóba pattantunk és laza másfél-két órás autókázás után meg is érkeztünk. Jó pár órát töltöttünk ott is, volt keményebb és lazább túrában is részünk. Sajnos a földrajz sosem volt a kedvencem úgyhogy nem tudom elmesélni mitől alakultak ki azok a sziklaoszlopok úgy ahogy, de napokat el lehetne tölteni ott is. Onnan még átnéztünk egy másik kisebb túrahelyre is, hogy barlangot is lássak. Eszméletlen mennyi kisebb, eldugottabb hely is van arrafelé, amit nagyon eszedbe se jutna megnézni magadtól, pedig azok se kevésbé lenyűgözőbbek mint pl. maga a Canyon. Majd elindultunk a másik irányba, vezettünk nem tudom hány mérföldet és hóval borított sziklákkal találkoztunk. Még hógolyózni is tudtunk volna... előtte meg majd megsültünk.
Összeségében azt mondhatom hogy teljesen meghódította a szívem és nagyon sokszor visszamennék én még oda. Főleg azokután, hogy este volt lehetőségünk egy éjszakai túrára is, mivel telihold volt és mindent bevilágított a Hold fénye. Természetesen pechemre pont akkor merült le a fényképezőgépem így ez az élmény sajnos csak emlékeimben él, de azt el lehet képzelni milyen volt látni, ahogy a Hold feljön és egyszer csak minden hegyvonulatot kitudsz venni a sötétből, és teljesen más látvány fogad, mint amikor nappal látod. Remélhetőleg lesz még alkalmam ilyesmire valahol, valamikor a közeljövőben, mert még most is nagyon szidom magam a kamera miatt. Képeket akarok, vagyis akartam!!!
Másnap sajnos már korán reggel útnak kellett indulnom, mert még 4órás vezetés várt rám Cedar Cityből Salt Lake Citybe. El lehet képzelni addigra mennyire untam már a folytonos vezetést, met ilyen mennyiségben kicsit tömény volt már. Azóta persze megint élvezem, de nem is kell heti 2000km-t legyűrnöm :D
Kicsit hamarabb értem volna a reptérre, mint ahogy terveztem úgy hogy még megálltam egyet ebédelni, feltankolni az autót (mert azt teli tankkal kellett visszadni), kicsit lenyugodni, elhinni hogy vége a nyaralásomnak, meggyőzni magam újra, hogy igen is képes vagyok arra hogy bejussak egy itteni egyetemre, meg ezenkívül kitakarítottam az autót a szeméthegy alól. Ami igencsak nem ártana már szegény kis Toyotámnak sem :)
De a lényeg hogy kb 2körülre mondtam nekik, hogy addigra adom le az autót, de már negyed 2kor ott voltam. Nagyon aggódtam hogy lesz-e valami gond, vagy látni fognak egy kavics felverődést az oldalán és ezért rámverik az újrafényezést és polírozást; biztosítás ide vagy oda. Meg egyéb hasonló, édes gondolatokkal foglaltam el magam, mert paranoia nélkül nem olyan mókás az élet :D Azon is aggódtam hogy vajon le kell-e takarítanom az autót, mert hát ennyi idő alatt rendesen összeszedtem a bogarakat; olyan volt a szélvédő és a lökhárító mintha egy kisebb rágcsálócsordán hajtottam volna keresztül, de aztán megláttam egy terepjárót, amiből csak a szélvédő látszott ki a sárréteg alól, úgy hogy egyből megnyugodtam. Az autó leadása annyiból áll, hogy leolvassák a matricát az ablakból, hogy tudják melyik autóról van szó, megvárják míg kipakolsz belőle, le ellenőrzik a tankot, meg hogy van-e rajta sérülés, majd nyomtatnak neked egy számlát amin rajta vannak az adataid, plusz mikor vitted el, mennyi mérföld volt akkor benne, mikor hoztad vissza, és mennyi pluszt tettél bele. Ezt megkaptam és ennyi volt az egész, vissza se kellett mennem az irodájukba, mert még az elején lehúzta a kártyámat, viszont az érdekes volt, hogy csak hétfőn vonták le a pénzt róla. Még mindig vannak gondjaim ezzel a rendszerrel; pl. hogy miért jobb a credit kártya, mint a debit, de mindegy is...
De hogy még se legyen olyan unalmas az amíg a repülőre várok, természetesen valamit az autóban felejtettem. Csak egy kis szuvenírről volt szó, de pont Sean BYU-s kislabdáját hagytam el, és féltem hogy valami gond lesz belőle itthon (mármint hogy Nory miért kap, és ő miért nem). Kb 20perc elteltével jutott ez eszembe, de mire visszamentem már el vitték az autót máshová, úgy hogy nem volt lehetőségem személyesen átkutatni. Azt mondták hívnak ha megtalálják, de ez még a mai napig sem következett be. Persze nem halt bele ebbe a veszteségbe senki se, mostanra már az egyik barátomat meg is kértem hogy küldjön nekem egy újat postán, de jó lett volna ha nem játszom el a "Szilvi már megint béna- kártyát" megint :D
Ezután már csak az utolsó fillérjeimet kellett elköltenem a reptéren, mert valamilyen okból kifolyólag szinte csak ott találtam normáli képeslapokat meg hűtőmágneseket, mondjuk annyira nagyon nem is kutakodtam szuvenírboltok után sehol sem. Az itteni családnak is vettem hűtőmágnest, plusz Utah trüffelt, mivel tudtam hogy a gyerekeknek ez többet fog jelenteni mindennél. Majd végül beültem cartoon networkot nézni. Nem tudom hogy ez vajon minden légitársaságnál ugyanígy van-e, de a Southwest-nél biztosan, hogy van egy Kids corner (úgymond 'gyerek sarok') ahol régi, mégegyszer kihangsúlyoznám RÉGI Cartoon Network-ös meséket adnak. Ezzel sikeresen el is ütöttem az időm, és lelkiekben felkészültem a 3órás útra. Chicagoban kellett átszállnom, aminek azért örültem, mert így meg tudtam venni azokat a szuveníreket, amikről lemaradtam anno, amikor ott jártam Hálaadáskor. Aminek viszont már kevésbé örültem, az az volt, hogy késett a csatlakozás. Először csak 25 perc, majd 40, később 1óra volt, és végül 1 óra 40perc csúszás után sikerült végre felszállnunk. Az ottani reptéren is szinte egyből megtaláltam a Kids Cornert, úgy hogy megint mesenézésbe kezdtem egy jó kis Mekis vacsora meg egy rakat gyerek társaságában. Mint később kiderült vihar miatt késtünk ennyit, és hát volt is részünk turbulenciában rendesen. Volt egy pillanat ami olyan érzés volt, mint amikor sétálsz a lépcsőn és már nincs több lépcsőfok, de te még mindig lépsz és jön a miniszívroham, amikor a lábad nem találja az újabb fokot és te majdnem elesel. De hogy az arányokat megtartsuk, ezt képzeljétek el repülőméretekben, és azt hogy egy utasszállítónak mekkora lépcső kellhetne (és a miniszívorham is ennek arányaiban nő). Azt mondta a mellettem ülő hölgy, aki úgy tűnt, a fél életét utazással töltötte, hogy ilyet még ő sem tapasztalt, de szerencsére ő is, és a másik úti társam is jól vette ezt, mert csak nevettünk rajta. Nem szeretem a pánikoló embereket, de szerencsére nem is volt részem bennük. Tök jól elbeszélgettünk, a hölggyel telefonszámot cseréltünk, és felajánlottam szolgálataimat a lányának, hogy ha babysitterre van szüksége csak hívjon, aztán el is váltak újtaink ugyanis rohantam, hogy minél előbb kijussak a reptérről. Engem nem az zavart hogy én későn fogok hazaérni, hanem annak a lánynak a nyafogása, aki felvett a reptéren. Oké megértem, tényleg későn értünk haza, ugyanis még a bőröndömre is sokat kellett várni (szószerint az enyém volt az utolsó). Így késéssel egybevetve kb 2re értünk haza. de hát könyörgöm 21-22 évesek vagyunk, nehogy már ne bírjon ki egy kis éjszakázást, meg másnapi munkát. Én is kezdtem a szokásos fél8kor hétfőn. Azon a héten próbáltam pótolni az alvás hiányt, úgy hogy szinte minden délután volt egy kis szunyókálás. Meg ugye sok-sok beszámolót kellett adnom az otthoniaknak is. Aztán még múlt héten elbúcsúztattam az itteni legjobb barátomat, aki visszatért Németországba két év au pair-kedés után. Plusz megnéztem az Avengerst 3D-ben, amit ajánlanék mindenkinek (persze a szívem még mindig Batman felé húz, és alig várom július 20-át, amikor is az év(tized) legnagyobb filmje kerül a mozikba. még akkor is ha csak 2012 van). Próbálok egy kicsit több szociális életet élni, még ha beteg is vagyok. Alexnek (német au pair) sikerült rávennie, hogy elmenjünk egy blues/swing/jazz koncertre. Ja igen, mert hogy a hétre még egy kis megfázást sikerült beszereznem, úgy hogy most meg az veszi el minden erőm. Átlag 25-30fok van, de én megfázok, számomra ez nem akadály... Folyamatosan köhögök és ritkán van ilyen, de most a hangom is elment. Az elején meg kellett nyugtatnom Seant, hogy tudom hogy ijesztő a hangom, de ne aggódjon hamar el fog ez múlni (4. napja produkálom ezt az iszonyat nevetséges hangot ugyanis :D). De egyszer majdcsak meggyógyulok én is. És sajnálatos módon már csak egy hét van hátra az iskolából. Nagyon félek hogy mi lesz ennek a vége, de remélhetőleg sok-sok nyári táborban lesz részük a gyerekeknek :)
Mára azt hiszem ennyi, így is nehezen vettem rá magam megint a blogolásra, mert mindig olyankor fog el a blogírás hangulata, amikor nem vagyok gépközelben. De most legyőztem lustaságom és befejeztem ezt is :)