2012. május 28., hétfő

Romantikus lelkeknek dedikálva

Hát nem is tudom, hogy miről írhatnék, de valahogy most hirtelen elkapott a vágy. Előre figyelmeztetem minden kedves olvasómat, hogy a köveketkező sorok nyálra, könnyre és magasröptű gondolatokra érzékenyeknek nem ajnálott. Még szülői felügyelet mellett sem :)
Nevetségesen hangzik még számomra is, de azon ritka pillanatok egyikét élem, amikor a szentimentalitás legmélyebb bugyraiban tengődöm és nem lehet onnan kirángatni sehogy sem. Az életet szépnek gondolom, a madarak nekem csiripelnek és nem győzök ámulni a világ apró csodáin... Hogy ez mitől van? Egyszerű. Szilvi már megint filmmaratont tartott. Nagyobb mennyiségű filmnézés esetén fenn áll az esélye/veszélye annak, hogy túlságosan beleélem magam, majd a képernyő világát és a valóságot már nem nagyon tudom elkülöníteni. Ezt úgy értéstek -még mielőtt képzeletben megint beutalnátok engem a legközelebbi pszichiátriára- hogy ilyenkor elfelejtem, hogy a legtöbb film FIKCIÓ, tehát kitalált történet. Hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy az a varázs ami ott van, megtalálható mindennapjainkban is.
Kérlek titeket ne oszlassátok el ezt a rózsaszín ködöt, amivel jelenleg élek, mert hamarosan úgy is megteszi ezt Karma, Sors, Végzet, Isten, stb. helyettetek; ami aztán majd észheztérít, de addig is szeretném élvezni ezt a 100% pozitivitást ami (kivételesen) belőlem árad. Nyugalom, azonnal megmondom melyik film is okozott ekkora vakságot. De előtte szeretném leszögezni, hogy nem vagyok romantikus alkat. Nagyon ritkán van ilyen "gyengébb" pillanatom, főleg mióta kint vagyok. Vagy talán még előtte kezdődött, nem is nagyon emlékszem már. Lehet írtam már régebben, de egyáltalán nem sírtam amikor elbúcsúztam barátoktól, családtagoktól. Azt hittem majd később kap el valamiféle kisebb összeomlás, de hiába vártam anno a repülőn, hogy kiboruljak; ez nem történt meg... azóta sem. Úgy néz ki ezt a "jól vagyok, nem vagyok ideges, nem izgulok vagy félek" gondolatsort olyan jól és mélyen sikerült elültetnem az agyamban, hogy azóta sem tudtam onnan kiradírozni. Beszélgettem régebben erről Anne-nel, hogy egyszerűen nem megy a sírás, pedig néha-néha érzem hogy jót tenne. Megkönnyebülnék. Szerintem ezt az érzést ti is ismeritek. Ehhez nem feltétlen kell szomorúnak, gondterheltnek lenni, ez a nőknél szimpla gőzkieresztésként működik. Mondhatni hogy egészséges :) Na én úgy elzártam a csapot, hogy azóta sehogy sem tudom megnyitni. És ezzel többnyire nincs is problémám (baromi jól játszom az érzéketlen tuskó szerepet), és az, hogy úgy döntöttem, hogy nem hat meg semmi, sok drámától kímél meg. Ugyanakkor néha felvetődik az a gondolat, hogy ezáltal sok minden mástól is megfosztom magam. Főleg olyankor jut eszembe, amikor "véletlenül" valami lelkizős film kerül a kezembe. Most is ez történt. Régóta meg szerettem volna már nézni a 'The Vow' című filmet (trailer itt látható), de valahogy mindig elszalaszottam a mozikban. De most kibéreltem és többször is megnéztem. Nem lövöm le a poént azoknak, akik még nem látták. De az alapsztori az a trailerből is kiderül. Egy tökéletes szerelmi történetről van szó, amikor is balesetet szenved az álompár és a lány elfelejti élete azon részét, amikor is tökéletes szerelembe esett a majdnem tökéletes Channing Tatum-mal. Mondjuk sokan megkérdőjelezik mind Channing tökéletességét, mind és a film kiválóságát is, de megint csak azt mondom hogy ízlések és pofonok. Aláírom hogy valószínűleg lelki állapottól függ az egész, de engem ez most nagyon elkapott. Nincs különösebb mondanivalója sem, teljes mértékben a női lélek érzelgősségére alapoz. Csak valahol mélyen nagyon eltalált. Mióta megnéztem egyfolytában azon gondolkodom hogy vajon tényleg létezik ilyen, mindent elsöprő szerelem? És ha igen, akkor hol van az én Channing Tatum-om, vagy még inkább Tom Hardy-m? Most mit mondjak, vonz a tökéletlenség, főleg akkor ha britt akkcentussal együtt érkezik ;) Tom Hardynak örök hűséget fogadtam szívem mélyén (szerelmem iránta a Mariana-árkot is feltöltené), de a maradék részét szívesen felajánlom valaki másnak (bónusz pont ha hasonlít Tomra :D). Mindezt félretéve, tudom, hogy eléggé nyálasan hangzik, rosszul is vagyok magamtól, de vajon tényleg olyan nagy bűn hinni a boldogságban? Tényleg akkora butaság azt gondolni, hogy valahol már pedig létezik az a személy aki képes a legjobbat kihozni belőlünk, akinek megfogadnánk mindazt, amit a filmbéli szereplők megfogadtak egymásnak? Hülye vagyok hogy egyáltalán ilyeneken gondolkodom (sejtem hogy a válaszotok igen, de akkor is)? Muszáj lennie szerelemnek, boldogságnak, tiszta örömnek valahol, egyszerűen csak muszáj...
Sajnos nem tudom kifejezni magam rendesen, nem tudom tisztán átadni gondolataimat és azt hogy hogyan érzek ezzel a témával kapcsolatban, úgy hogy sok sikert a bejegyzés kibogozásával, de én itt most abbahagynám a filozofálgatást, mert nem tesz jót az elmének. Tovább bonyolítja ezt az egyszerű kérdéssort, és más kínosabb, kevésbé kellemes témakörbe vezet át. Ami pedig teljes erejével azon fáradozik hogy elrondítsa ezeket az álmokat és én ezt nem hagyhatom még most :)

ui.: tudom, hogy az amit most írtam, nagyon elüt az én stílusomtól, meg úgy áltanánosságban a személyiségemtől is, és nagyon fogom magam szégyelleni egy-két nap múlva, amiatt hogy ilyen hülyeségeket osztottam meg veletek. Bocsi :D Szóval kérlek titeket, a jövőben ne emlegessétek fel ezt a bejegyzést. Viszont erről eszembe juttott még egy nagyon fontos kérdés. Miért van az hogy az ember szégyelli magát az érzelmei és azok kimutatása miatt? Miért hisszük azt, hogy nevetséges ha ilyen dajkamesékkel "áltatjuk" magunkat?

4 megjegyzés:

  1. Szerintem teljesen normális, ha az ember gondolkodik ilyesmin, főleg ha egy jó filmet nézett meg előtte... Én is például egy-egy film után napokig annak a hatása alatt tudok lenni és filozofálgatni, szóval teljesen ismerős a szitu, amit most leírtál. :)

    VálaszTörlés
  2. Szerintem az az egy probléma van, hogy egyre ritkábbak az ilyen filmek, amik ennyire mély benyomást tesznek az emberre. Több ilyen kellene! :)

    VálaszTörlés
  3. Nézd meg a 'Bárcsak' (If only) című filmet. Hihetetlenül jó és annyira de annyira megfog lelkileg. Egymás után 4* néztem meg (felváltva angolul-magyarul) végül a hercegem is rávettem, hogy márpedig látnia kell. És bejött neki, szóval annyira nem lehetett rossz. :D És még napokig a hatása alatt voltam. Szóval hajrá!

    VálaszTörlés
  4. Köszi szépen a támogatást (és a tippet Ágica), jó tudni hogy ez másnál is így működik ;)

    VálaszTörlés